ebben az egesz gyerekneveles bizniszben. Nickkel, egy regi baratommal beszelgettem sor es sushi folott par nappal ezelott. a regi barat itt persze azt jelenti hogy mar negy eve ismerjuk egymast. Nick fia, Sterling, most harom eves, illetve Nick csaladja meg a mienk kb ugyanabba a szocio-gazdasagi halmazba, korosztalyba esik, azaz egeszen hasonlo cipoben jarunk.
sokszor kerdezik tolunk (ahogy gondolom minden fiatal szulotol) hogyan megy a gyerekneveles, mik a kihivasaink. eloszor mindenki az alvashianyra tippel, amit mi igazabol nem szenvedunk meg. Eszmének az utobbi hetekben beallt a rutin - este nyolctol reggel hetig alszik egy vagy ket felebredessel.
kettonk kozott alszik az agyon es on-demand eszik ennek hala. en ugy alszom mint a bunda, csak akkor ebredek meg, amikor nagy a ehseg-siras. Christyanne jobbara eberen, felalomban alszik, de nem erzi magat faradtnak. es meg ha az is lenne, semmire nem cserelne ezt a modszert.
a masodik dolog, ami fel szokott jonni, az magunkra forditott ido, illetve a hazon kivuli szabadido megszunese. en nem erzem hogy ezzel barmilyen bajunk is lenne. mi kettonk egyutt toltott minosegi ideje nem csokkent, most is mindent atbeszelunk mint eddig, ugyanugy huzzuk egymast vagy viccelunk. a nagyobb volumenu elkalandozasok egyelore nem hianyoznak.
kapora jon az is, hogy rajtunk kivul negy masik fiatal csalad van a kozvetlen kozelunkben, akik sok idot toltenek egyutt. mindenhol ket gyerek van es mindenki odavan a Kellogg Street csapat legfiatalabb tagjaert, a lurkok es a felnottek ugyanugy. egyaltalan nem erezzuk azt hogy magunkra lennenk hagyva.
amikor megkerdik tolem, mi a nehez a gyereknevelesben, vagy mi ketten beszelunk rola otthon, nem tudok igazan mit mondani. Eszmé jofej, nem beteges, es nagyon jol fejlodik - elegge konnyu vele.
Nick azt mondta a talalkozonk vege fel, hogy neki azzal nehez egyutt elni, hogy nem tud megvalositani semmit. en erre izombol ravagtam hogy ezt meg nem tudom elfogadni.
aztan hazafele-menet ragodtam ezen es arra jutottam, hogy igaza van. egyelore minden negyed orat, husz percet kipreselek a maximumig, annyira produktiv akarok lenni, amennyire csak elkepzelheto. Eszmével a karomon porszivozok, mosok, teregetek, pakolok. amikor a babahordozoban van ramkotve, akkor megyunk bevasarolni, bankba, konyvtarba.
az elso problemam a kutyaval volt. kiderult ugyanis hogy keptelen vagyok Rudit setaltatni Eszmével a gyerekhordozo kendoben. nagyon frusztralt, hogy nem tudtam egyszerre a kettore figyelni. ezert nehez szivvel de sajnos elkezdtem Rudit valamelyest hanyagolni. a reggeli husz perces setaban kimerul a ketten egyutt toltott magan idonk. persze tovabbra is jo sora van, de sokszor latom a szomoru szemeiben a nagy szamonkero kerdest: what happened to us daddy?
nehez tultennem magam azon, hogy nincsen idom olyan jo gazdinak lennem, mint eddig voltam. amig anyum meg nem erkezett hanyagoltam a levelezeseimet, a konyvespolcomat, az iroasztalom kesz botrany volt, az a sarok amiben Eszmé cuccait halmozzuk fel hasonlokeppen. a kert zoldul a gaztol, a szolotokeknek meg mindig nem csinaltam lugast, a postaladaba is beesik az eso.
egy szo mint szaz, a kutya mellett az otthonunk nagy resze is masodlagos, harmadlagos fontossagi szintre sullyedt. kint is, bent is.
most persze konnyebb, hogy anyum itt van, ugy uszok a szabad fel orakban, hogy csak na, mar ezt is legalabb negyven perce irom. de amint ennek vege lesz, lehet, megint ugyanott leszunk mint korabban. nemhogy elorelepni nem tudunk ilyenkor, hanem meg a nullat fenntartani is oriasi kuzdelem. ez nehez. ennek meg az elfogadasa is kifejezetten nehez.
Szerintem meg a legnehezebb az állandó, 0-24 órás készenlét. Hogy mindig készen kell állni arra, hogy bármi történhet. Leginkább valami olyan, ami addig még soha. És állandó döntéshelyzetek (megengedjem neki? sok a ruha rajta vagy kevés? Elesett/lázas/torkaszakadtából ordít nem tudod, miért, orvoshoz kell vinni vagy se? és még rengeteg ilyen) És én ezeket nem annyira az elején éreztem, hanem ahogy nő, egyre több ilyen van. Rudit meg puszilom, tudod én mennyire szeretem a kutyákat, de nekem is csökkent a velük töltött idő, és láttam rajtuk én is a szomorúságot. Később javul!
ReplyDeleteigen, azt hiszem ezek a dolgok akkor fognak tulsulyba kerulni, amikor a gyermek elkezd onmagatol kozlekedni, es donteseket hozni. most ezt meg nem erezzuk igazan, az ehsegen es a faradtsagon kivul mas nem zavarja az egadta egy vilagon. a szomszedunk is mondta, hogy szep, lepcsozetes folyamat ez, es az elejen csak jobbara mast nem kell mint "feed them, clean them and make sure they don't break."
ReplyDeleteIgen, a készenlét is nehéz. Nekem hiányzott a régi életem is egy idő után, a régi ruháim - ez az apákat annyira nem érinti :D -, hogy ne kelljen az órát nézni, hogy akkor most fürdés, már mindjárt éhes lesz, ne kezdjek már bele egy fogmosásba se, kávét meg végképp ne akarjak inni... Mondjuk AmiBalázsunk bőven nem aludt ennyit, most is alig alszik, az életkori minimumokat, ezt dobta a gép. Én aludni (= rendszeresen sokat) már nagyon szeretnék, rendszeresen barátnőzni is, na meg egy életre eltenni az orrszívót.
ReplyDeleteJegyezzétek meg jól, hogy a gyereknevelésben egy dolog állandó: a változás. ;)
Ja és most, hogy kétéves, nem cserélnék már semmiért. Kicsit félek, mi lesz, ha tesó lesz majd egyszer, HA lesz (ugyanaz az igénybevétel, a két gyerek eltérő igényekkel), de remélem, győz a rutin és Balázs is segítőkész kis krapek lesz.
És még valami: azéngyerekem utálta a hordozást, tehát mellette NULLA házimunkát lehetett végezni. Amikor már nagyobb volt és beültettem az etetőszékbe, kipakoltam elé a tízórait, hogy csipegesse fel, akkor meg rájött arra, hogy én közben a konyhát rámolom, teregetek stb., és nem akart egyedül enni, kiharcolta, hogy etessem. A mai napig képes megfogni a kezünket, belerakni a kaját és bekormányozni a szájába (a mi kezünket), vagy éppen megsimogatni magát a mi kezünkkel. Cuki, mert igényli, hogy vele foglalkozzunk, de néha most már szeretnék mással is foglalkozni. ;)